Boldog-boldog békeidők, mikor csak letoltam a gyereket a parkba, ő édesen aludt a babakocsiban, én meg olvashattam, telefonálhattam, vagy bámultam, csak úgy, a nagy világba...
Mindig rémülten néztem szingli koromban azokra az anyákra, akik ordító gyerekükkel nem tudtak mit kezdeni, vagy hagyták tombolni őket, és húzták az utcán, vagy vitába szálltak vele, és akkor hallhattuk anyut fejhangon ordítani. Soha nem értettem, miért nem tudják kezelni a helyzetet...
Aztán megtudtam. A minap Veronika ”azt akarom csinálni, amit én akarok” lányommal játszótereztünk, volt hinta, motorka, homokozó, s már annyira fáradt volt, hogy minden egyes lépésnél elesett, akkor úgy éreztem, itt az idő, hamarosan úgyis vacsora, mennünk kell, még mielőtt állva elalszik. Igen ám, de a kisasszony felpörgött, és nem érdekelte, hogy a teste már nem parancsol a lábainak, és összevissza járnak. A kapuig egész jól ment a hazaindulás, ám ott megértette, hogy véget akarok vetni a játéknak, ő pedig még maradni akart, a folytatást tudjátok vagy ismeritek...
Azért elmondom, mert szerintem nem kell szégyellni ezt az érzést, mert ezt mindenki érzi, csak ciki bevallani, de miért is???!!!
Az első könnycsepp nélküli „NEEMNEMNEEEEEM-nél még megpróbáltam diplomata anyaként viselkedni, szépen csendesen elmagyarázni, hogy mennünk kell, vacsora lesz, Apa vár, stb. A második, már könnyes hisztinél kicsit határozottabban próbáltam hatni, a harmadik, ez a földhöz verem magam, mert én mindig kiharcolom, amit akarok sehova nem megyek és különben is szörnyű sorsom van – jelenetnél éreztem, hogy valami elindul a bokámtól felfelé az agyamig, valami meleg, borzongató érzés, amit a lányommal kapcsolatban ennyire erősen még nem érzékeltem: a DÜH, amit nem tudok kontrollálni, és ott, a játszótér bejáratánál, mindenki szeme láttára, úgy megrángatom, mint Krisztus a vargát, mert nem bírom, nem bírom, fáradt vagyok, és én is ember vagyok (pár perc önsajnálat), majd visszatértem a földre, a lányom már a feküdt a járdán és hisztizett, miközben az emberek bámultak, és ugyanazt a megvető, néha sajnálkozó pillantást láttam, mint amit én villantottam néhány éve azokra a nőkre, akik hasonlón álltak, mint én most.
Istenem, ha kezemben lenne egy Ranschburg Jenő kötet, de fellapoznám, mit kell tenni, ordító hisztiző gyerekünkkel, akit a világon a legjobban szeretünk, de most mégis egy olyan haraggal vegyült tehetetlenség önt el, hogy szemem fényét jól...– gondoltam magamban, de nem volt idő gondolkodni, segítségül hívtam az ösztönömet: Veronikát egy pillanat alatt a hónom alá kaptam, mint egy hegedűtokot, ő még mindig kapálózott, és nem értette. Olyan lendülettel indultam el, hogy hozzám képest egy megvadult bika csak kezdő cserkész :), egy szót sem szóltam, hónom alatt a gyerek, kezemben a kismotor, hátamon az egész gyerekszoba, amit a játszóra kell vinni, és mentem egy hangos szó nélkül, s a tömeg ketté vált...
A sarkon befordulva Veronika már nevetett, mert irtó jó móka lett ez neki, mert így sokkal élvezetesebb a hazajutás.
Én nem nevettem, szégyelltem magam, amiket gondoltam és nem tudtam kezelni a helyzetet, illetve csak így, s kicsit azt éreztem, csődöt mondtam. Az esetnek nincs tanulsága, de már kétszer bevált a fogd és vidd módszer, azzal a különbséggel, hogy én is nevetek, és már nem szégyellem, amiket gondoltam, mert az is én vagyok, hisz a lányom is tud édes szörnyeteg lenni... :-D
