"Nézd, feléd nyújtja kis kezét, gyönge virágszirom.
Össze ne törd, mert nem ismer bűnt és fájni fog nagyon.
Mert bízik benned, te felnőtt vagy kis szemében és rád bízza magát.
Vágyak, álmok élnek a szívében és egy tündérvilág.
Tündérmesék fátyla lebben, s vele száz csengő kacagás.
Ő elhiszi, hogy jó, hogy gyönyörű ez a világ.
Ő elhiszi még, hogy jók az emberek, elhiszi, hogy igaz minden szavunk.
Legalább benned váljon valóra, ne legyen perc, ne legyen óra, mikor benned csalódni fog."

Hihetetlen a lányom, hogy 19 hónaposan mennyi esze van, pontosan tudja kinél mit lehet. Sajnos az esti alvások kaotikusak lettek, soha nem szokott engem hívni, de mikor már mindent bevetett, hogy kivegyék az ágyból, és semmi nem használ, jön az utolsó döfés :egy tiszta keserves: ANJA. Akkor már én sem bírom tovább... és ő ezt pontosan tudja. Ott áll az ágyban, mint egy árva gyerek (taknya-nyála egyben), és meglát, sikít, nevet, mehet a játék. Na, akkor legyél szigorú, hiszen szétrobbanok belül a nevetéstől, mert óriási színésznő, próbálok semleges hangon szólni, és kipréselek magamból egy „Most már alvás, kisasszony!” mondatot. Megzabálom...

Elindult a nevelés, és én néha nem tudom mit tegyek. Persze az ösztönömre, mint mindig, most is hallgatok. Ha nevetek, az a baj, ha túl szigorú vagyok, az a baj... Látom, hogy hol lehet elrontani, hiszen rengetek példa van előttem. Szeretném meghagyni a szabadságát, de hol a határ, hiszen minden gyerek más és más...

Szelíden, de határozottan nevelni, igen ez lenne a helyes, de nem mindig van türelmünk ehhez. Hiszen a szülő is ember, nekem is lehet rosszabb napom, én is lehetek fáradt. Mi van, ha rosszul szólok, vagy egy kicsit erélyesebben? Netán lesz olyan, hogy a kezére csapok...örök fájdalmat okozok neki???

Emlékszem, volt, hogy nálunk is előkerült a fakanál, és szó szerint kinevettük a tesómmal anyát, de mikor lelkileg hatott rám, mert például nem fogadtam szót, és Ő nem adott puszit, az jobban fájt mindennél.

Ezeken gondolkodom mostanában, és arra jutottam, hogy ha felbosszant, elszámolok magamban, mielőtt robbannék, és aztán elmondom neki határozottan, hogy mit szabad és mit nem. Kicsit türelemjáték, de nekem is jó gyakorlat, hogy ne az egóm diktáljon.

Eddig is tudtam, már 2 napos korában is, hogy mindent ért, csak mi hisszük azt, hogy nem. Ezért nem szeretem, ha gügyögnek a gyerekhez azért, mert ő még nem tudja kifejezni magát. Ezt a nyelvet hallja fogantatása pillanatától, miért ne értené...

Az már egy másik probléma, hogy szelektív a hallása:)

Az anyaság szép pillanatai ... :)

Boldog-boldog békeidők, mikor csak letoltam a gyereket a parkba, ő édesen aludt a babakocsiban, én meg olvashattam, telefonálhattam, vagy bámultam, csak úgy, a nagy világba...

Mindig rémülten néztem szingli koromban azokra az anyákra, akik ordító gyerekükkel nem tudtak mit kezdeni, vagy hagyták tombolni őket, és húzták az utcán, vagy vitába szálltak vele, és akkor hallhattuk anyut fejhangon ordítani. Soha nem értettem, miért nem tudják kezelni a helyzetet...

Aztán megtudtam. A minap Veronika ”azt akarom csinálni, amit én akarok” lányommal játszótereztünk, volt hinta, motorka, homokozó, s már annyira fáradt volt, hogy minden egyes lépésnél elesett, akkor úgy éreztem, itt az idő, hamarosan úgyis vacsora, mennünk kell, még mielőtt állva elalszik. Igen ám, de a kisasszony felpörgött, és nem érdekelte, hogy a teste már nem parancsol a lábainak, és összevissza járnak. A kapuig egész  jól ment a hazaindulás, ám ott megértette, hogy véget akarok vetni a játéknak, ő pedig még maradni akart, a folytatást tudjátok vagy ismeritek...

Azért elmondom, mert szerintem nem kell szégyellni ezt az érzést, mert ezt mindenki érzi, csak ciki bevallani, de miért is???!!!

Az első könnycsepp nélküli „NEEMNEMNEEEEEM-nél még megpróbáltam diplomata anyaként viselkedni, szépen csendesen elmagyarázni, hogy mennünk kell, vacsora lesz,  Apa vár, stb. A második, már könnyes hisztinél kicsit határozottabban próbáltam hatni, a harmadik, ez a földhöz verem magam,  mert én mindig kiharcolom, amit  akarok sehova nem megyek és különben is szörnyű sorsom van – jelenetnél éreztem, hogy valami elindul a bokámtól felfelé az agyamig, valami meleg, borzongató érzés, amit a lányommal kapcsolatban ennyire erősen még nem érzékeltem: a DÜH, amit nem tudok kontrollálni, és ott, a játszótér bejáratánál, mindenki szeme láttára, úgy megrángatom, mint Krisztus a vargát, mert nem bírom, nem bírom, fáradt vagyok, és én is ember vagyok (pár perc önsajnálat), majd visszatértem a földre, a lányom már a feküdt a járdán és hisztizett, miközben az emberek bámultak, és ugyanazt a megvető, néha sajnálkozó pillantást láttam, mint amit én villantottam néhány éve azokra a nőkre, akik hasonlón álltak, mint én most.

Istenem, ha kezemben lenne egy Ranschburg Jenő kötet, de fellapoznám, mit kell tenni, ordító hisztiző gyerekünkkel, akit a világon a legjobban szeretünk, de most mégis egy olyan haraggal vegyült tehetetlenség önt el, hogy szemem fényét jól...– gondoltam magamban, de nem volt idő gondolkodni, segítségül hívtam az ösztönömet: Veronikát egy pillanat alatt a hónom alá kaptam, mint egy hegedűtokot, ő még mindig kapálózott, és nem értette. Olyan lendülettel indultam el, hogy hozzám képest egy megvadult bika csak kezdő cserkész :), egy szót sem szóltam, hónom alatt a gyerek, kezemben a kismotor, hátamon az egész gyerekszoba, amit a játszóra kell vinni, és mentem egy hangos szó nélkül, s a tömeg ketté vált...

A sarkon befordulva Veronika már nevetett,  mert irtó jó móka lett ez neki, mert így sokkal élvezetesebb a hazajutás.

Én nem nevettem, szégyelltem magam, amiket gondoltam és nem tudtam kezelni a helyzetet, illetve csak így, s kicsit azt éreztem, csődöt mondtam. Az esetnek nincs tanulsága, de már kétszer bevált a fogd és vidd módszer,  azzal a különbséggel, hogy én is nevetek, és már nem szégyellem, amiket gondoltam, mert az is én vagyok,  hisz a lányom is tud édes szörnyeteg lenni... :-D

Egy tökéletes pillanat...

Vannak olyan történések az életben, mikor az ember azt érzi, igen, ilyenkor érdemes élni. Ritkán van benne részünk vagy lehet, hogy sokszor, de a rohanó hétköznapokban nincs időnk megállni, és megélni az ilyen szituációkat: a tökéletes pillanatot. Amelyre – majd akkor, ha megöregszünk –szívesen és  könnycseppel a szemünkben gondolunk vissza.

Az egyik délután fogtam a lányomat, és elmentünk sétálni, ő persze motorkán, én gyalogosan, megnéztük a virágokat, minden fánál és bokornál megálltunk, rácsodálkozva, hogy az élet tulajdonképpen milyen szép.  Aztán amolyan csajosan beültünk egy fagyizóba Veronika nagylányosan egy másik széken ült, miközben folyamatosan magyarázott, babanyelven belekeverve azokat az értelmes szavakat melyeket már ismert. Mégis tudta, hogy megértem: mesélt a táncról,  kutyáról, Barbi és Zalánról és az ő életében oly fontos dolgokról.

Leültünk egy közeli padra, ő mellém, mint egy minifelnőtt, néztük az embereket, nem beszélt se ő, se én. Aztán nem tudom, milyen indíttatásból, egyszer csak összenéztünk, és egy hihetetlen érzés kerített hatalmába: összhang, meghittség és egy olyan erős kötelék, amit senki nem tud megbontani: a LÁNYOM és ÉN. Mi ketten egy padon, szavak nélkül. Ott abban a percben megszűnt a világ, csak mi voltunk....

Eddigi életem legtökéletesebb pillanata volt ez, amit soha nem fogok elfelejteni.

Igen, valahogy így képzeltem az anyaságot, mikor még nem volt gyerekem, titkon akkor is ezt az összhangot és harmóniát kerestem. Lehet, hogy megtaláltam???

Igen: néha délutánig pizsamában maradtam, és elfelejtettem enni,
Igen: néha elbőgtem magam a tehetetlenségtől,
Igen: a szoptatásoknál néha csillagokat láttam,
Igen: évekig nem aludtam egy jót és
Igen: néha azt hittem hiába ez a sok kín, mert véglegesen elrontottam valamit.
De aztán mindig megölelgettem a kis huncutot és el is felejtettem az egészet :)