Az egyik délután fogtam a lányomat, és elmentünk sétálni, ő persze motorkán, én gyalogosan, megnéztük a virágokat, minden fánál és bokornál megálltunk, rácsodálkozva, hogy az élet tulajdonképpen milyen szép. Aztán amolyan csajosan beültünk egy fagyizóba Veronika nagylányosan egy másik széken ült, miközben folyamatosan magyarázott, babanyelven belekeverve azokat az értelmes szavakat melyeket már ismert. Mégis tudta, hogy megértem: mesélt a táncról, kutyáról, Barbi és Zalánról és az ő életében oly fontos dolgokról.
Leültünk egy közeli padra, ő mellém, mint egy minifelnőtt, néztük az embereket, nem beszélt se ő, se én. Aztán nem tudom, milyen indíttatásból, egyszer csak összenéztünk, és egy hihetetlen érzés kerített hatalmába: összhang, meghittség és egy olyan erős kötelék, amit senki nem tud megbontani: a LÁNYOM és ÉN. Mi ketten egy padon, szavak nélkül. Ott abban a percben megszűnt a világ, csak mi voltunk....
Eddigi életem legtökéletesebb pillanata volt ez, amit soha nem fogok elfelejteni.
Igen, valahogy így képzeltem az anyaságot, mikor még nem volt gyerekem, titkon akkor is ezt az összhangot és harmóniát kerestem. Lehet, hogy megtaláltam???
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése