"Drága jó istenem, 
hagyj meg így gyereknek,
hagy maradjak olyan,
kit szívből szeretnek.
Hagy maradjak olyan,

ki tudásra éhes,
kinek lelke tiszta,
kit harag nem mérgez.
Hagyd az életemet
könnyebben megélni,
kérlek, ne taníts meg
a világtól félni..." (Aranyosi Ervin)

Az nagy szó, ha egy gyereket nevel valaki. A gyerek elkezdi figyelni azt a felnőttet, apróra szétszedni a jellemét, próbára tesz, mennyire lehet neki hinni, bízhatik-e benne, igaz ember-e vajon? S ha olyan, amilyennek remélte, egyszeriben úgy érzi, megtalált valakit, akit már régen keresett." Szabó Magda

Mikor születtél, pici csomagként
féltőn mindig magammal vittelek.
Csak addig voltál egészen az enyém
míg megtetted az első lépteket.
Oly hamar megnőttél, vállamig érsz,

belém karolsz ha melletted megyek.
De egyre kevesebbet vagy velem,
már elvisznek tőlem a reggelek.
Iskolás vagy, "olyan sok a gondod".
Esténként, ha visszatérsz karomba,
s beszélgetünk, fontoskodva mondod:
"holnap írás, énekkar meg torna,
és képzeld el, tízpercben mi történt:
találtunk egy törtszárnyú verebet,
és elcseréltem az uzsonna körtém
szalvétáért. Szép? Odaadom neked. "
Beszélsz beszélsz. Nézlek, gondolkodom,
úgy megfognám a röppenő Időt.
Hová lett már a csöpp pólyásbaba?
De rég kinőtted első kis cipőd.
Tegnap még engem dajkált Nagyanyád,
ma én vezetlek az úttesten át
Holnap féltőn tán Te ölelsz körül,
s ringatod - mint gyermeket - megfáradt anyád.

Az anya meg a szülő

Ez a két fogalom alapjában véve ugyanazt jelenti, de azért mégsem ugyanaz. Olyan különbség van köztük, mint - hogy is magyarázzam - mint amikor az ember azt mondja, hogy állam, meg azt, hogy haza.

A hazáért élek és halok, az államnak meg adót fizetek. És annak ellenére lényegesen könnyebb, mint meghalni, mégis több emberről hallottam, aki lelkes örömmel halt volna meg a hazáért, de soha senkiről nem hallottam, aki szívesen fizetett volna adót.

Hát így vagyunk valahogy az anyával, meg a szülővel is. A szülő hivatalos kifejezés, az anya magánjellegű. A szülő minden, ami értelmet jelent, erőt és kötelességet, az anya pedig minden, ami érzelem, áldozat és a leggyönyörűbb gyöngédség a világon. Az anya, meg a szülő egy ember. De ennek az egy embernek egészen más tulajdonságai nyilvánulnak meg az anyában, mint a szülőben.

Aki a harmadik szobából csukott ajtón át is meghallja, hogy hathetes kislánya sír, az, az anya. Aki szeretne berohanni hozzá és egy kis jó, langyos tejecskével elcsitítani azt a kis ártatlant, még az is az anya. Aki be is rohan hozzá, megnézi, kibontja, tisztába teszi, de soron kívül egyetlen korty anyatejet sem juttat neki, hanem szigorúan alkalmazkodik az orvosilag előírt étrendhez, az már a szülő.

Akinek majd a szíve szakad ki, amikor a gyermeknek fogzási fájdalmai vannak, az, az anya, de aki csukamájolajat ad neki, hogy minél előbb nőjön ki a foga, az már a szülő. Általában aki képes arra, hogy saját önszülött gyermekének beadja a csukamájolajat, azt a csúszós, szörnyű, kibírhatatlan ízű kotyvalékot, az nem is lehet anya. Az csak szülő lehet.

De aki közben azt hajtogatja; jaj de jó, de finom, a mama is ezt eszi, és hősies elszántsággal a szívében, de háborgó indulatokkal a gyomrában maga is megkóstolja azt a szörnyű kotyvalékot, az már megint az anya.

Aki büszke arra, hogy az ő kisfia már olyan nagy, hogy az első osztályba iratkozik, az a szülő. De aki az iskola megnyitásának napján sírva kíséri a gyereket abba a tiszteletre méltó épületbe, és amikor beengedi a többi gyerek közé, akkor úgy érzi, hogy a fia Dániel, aki most lép be az oroszlánbarlangba, az már megint az anya.

Aki nappal megbünteti a gyermeket, mert elszaggatta a nadrágját, az a szülő, de aki azt a kisnadrágot éjjel könnyes mosollyal foltozza meg az, az anya. Aki azt mondja: haszontalan kölyök, már megint nem tanulsz, az a szülő, de aki fűnek-fának keservesen panaszkodik, hogy annak a szegény gyereknek már megint mennyit kell tanulnia, az, az anya.

Aki a kamasz fiát tánciskolába viszi, az a szülő. Aki büszkén figyeli, hogy az a haszontalan kölyök milyen ügyesen teszi a szépet annak a copfos kislánynak, az még mindig a szülő. De aki ugyanakkor nagyokat nyel, mert úgy érzi, hogy most kezdik tőle elszakítani lelkétől lelkezett magzatát és szeretné a fia táncpartnerét, azt a kis kacér, szőke démont megpofozni, az már megint az anya.

És mégis az anyából lesz a jó anyós, a szülőből pedig a rossz. Amely anyósi állapot tart mindaddig, míg meg nem születik az első unoka. És akkor valami egész váratlan és csodálatos dolog történik, eltűnik a szülő, eltűnik az anya, mondjuk inkább a kettő összeolvad és nagymama lesz belőle.

De ez a nagymama nem hasonlít sem az anyára, sem a szülőre, annyira nem, hogy hadilábon áll mindkettővel, a szülőt ridegnek, az anyát túlzottnak tartja, és csak egyvalakivel azonosítja magát teljesen és százszázalékosan, a gyerekkel. Mintha soha nem lett volna szülő, mintha soha nem lett volna anya.

Mintha így született volna ötvenegynéhány éves korában egyenesen nagymamának.

"Nézd, feléd nyújtja kis kezét, gyönge virágszirom.
Össze ne törd, mert nem ismer bűnt és fájni fog nagyon.
Mert bízik benned, te felnőtt vagy kis szemében és rád bízza magát.
Vágyak, álmok élnek a szívében és egy tündérvilág.
Tündérmesék fátyla lebben, s vele száz csengő kacagás.
Ő elhiszi, hogy jó, hogy gyönyörű ez a világ.
Ő elhiszi még, hogy jók az emberek, elhiszi, hogy igaz minden szavunk.
Legalább benned váljon valóra, ne legyen perc, ne legyen óra, mikor benned csalódni fog."

Hihetetlen a lányom, hogy 19 hónaposan mennyi esze van, pontosan tudja kinél mit lehet. Sajnos az esti alvások kaotikusak lettek, soha nem szokott engem hívni, de mikor már mindent bevetett, hogy kivegyék az ágyból, és semmi nem használ, jön az utolsó döfés :egy tiszta keserves: ANJA. Akkor már én sem bírom tovább... és ő ezt pontosan tudja. Ott áll az ágyban, mint egy árva gyerek (taknya-nyála egyben), és meglát, sikít, nevet, mehet a játék. Na, akkor legyél szigorú, hiszen szétrobbanok belül a nevetéstől, mert óriási színésznő, próbálok semleges hangon szólni, és kipréselek magamból egy „Most már alvás, kisasszony!” mondatot. Megzabálom...

Elindult a nevelés, és én néha nem tudom mit tegyek. Persze az ösztönömre, mint mindig, most is hallgatok. Ha nevetek, az a baj, ha túl szigorú vagyok, az a baj... Látom, hogy hol lehet elrontani, hiszen rengetek példa van előttem. Szeretném meghagyni a szabadságát, de hol a határ, hiszen minden gyerek más és más...

Szelíden, de határozottan nevelni, igen ez lenne a helyes, de nem mindig van türelmünk ehhez. Hiszen a szülő is ember, nekem is lehet rosszabb napom, én is lehetek fáradt. Mi van, ha rosszul szólok, vagy egy kicsit erélyesebben? Netán lesz olyan, hogy a kezére csapok...örök fájdalmat okozok neki???

Emlékszem, volt, hogy nálunk is előkerült a fakanál, és szó szerint kinevettük a tesómmal anyát, de mikor lelkileg hatott rám, mert például nem fogadtam szót, és Ő nem adott puszit, az jobban fájt mindennél.

Ezeken gondolkodom mostanában, és arra jutottam, hogy ha felbosszant, elszámolok magamban, mielőtt robbannék, és aztán elmondom neki határozottan, hogy mit szabad és mit nem. Kicsit türelemjáték, de nekem is jó gyakorlat, hogy ne az egóm diktáljon.

Eddig is tudtam, már 2 napos korában is, hogy mindent ért, csak mi hisszük azt, hogy nem. Ezért nem szeretem, ha gügyögnek a gyerekhez azért, mert ő még nem tudja kifejezni magát. Ezt a nyelvet hallja fogantatása pillanatától, miért ne értené...

Az már egy másik probléma, hogy szelektív a hallása:)

Az anyaság szép pillanatai ... :)

Boldog-boldog békeidők, mikor csak letoltam a gyereket a parkba, ő édesen aludt a babakocsiban, én meg olvashattam, telefonálhattam, vagy bámultam, csak úgy, a nagy világba...

Mindig rémülten néztem szingli koromban azokra az anyákra, akik ordító gyerekükkel nem tudtak mit kezdeni, vagy hagyták tombolni őket, és húzták az utcán, vagy vitába szálltak vele, és akkor hallhattuk anyut fejhangon ordítani. Soha nem értettem, miért nem tudják kezelni a helyzetet...

Aztán megtudtam. A minap Veronika ”azt akarom csinálni, amit én akarok” lányommal játszótereztünk, volt hinta, motorka, homokozó, s már annyira fáradt volt, hogy minden egyes lépésnél elesett, akkor úgy éreztem, itt az idő, hamarosan úgyis vacsora, mennünk kell, még mielőtt állva elalszik. Igen ám, de a kisasszony felpörgött, és nem érdekelte, hogy a teste már nem parancsol a lábainak, és összevissza járnak. A kapuig egész  jól ment a hazaindulás, ám ott megértette, hogy véget akarok vetni a játéknak, ő pedig még maradni akart, a folytatást tudjátok vagy ismeritek...

Azért elmondom, mert szerintem nem kell szégyellni ezt az érzést, mert ezt mindenki érzi, csak ciki bevallani, de miért is???!!!

Az első könnycsepp nélküli „NEEMNEMNEEEEEM-nél még megpróbáltam diplomata anyaként viselkedni, szépen csendesen elmagyarázni, hogy mennünk kell, vacsora lesz,  Apa vár, stb. A második, már könnyes hisztinél kicsit határozottabban próbáltam hatni, a harmadik, ez a földhöz verem magam,  mert én mindig kiharcolom, amit  akarok sehova nem megyek és különben is szörnyű sorsom van – jelenetnél éreztem, hogy valami elindul a bokámtól felfelé az agyamig, valami meleg, borzongató érzés, amit a lányommal kapcsolatban ennyire erősen még nem érzékeltem: a DÜH, amit nem tudok kontrollálni, és ott, a játszótér bejáratánál, mindenki szeme láttára, úgy megrángatom, mint Krisztus a vargát, mert nem bírom, nem bírom, fáradt vagyok, és én is ember vagyok (pár perc önsajnálat), majd visszatértem a földre, a lányom már a feküdt a járdán és hisztizett, miközben az emberek bámultak, és ugyanazt a megvető, néha sajnálkozó pillantást láttam, mint amit én villantottam néhány éve azokra a nőkre, akik hasonlón álltak, mint én most.

Istenem, ha kezemben lenne egy Ranschburg Jenő kötet, de fellapoznám, mit kell tenni, ordító hisztiző gyerekünkkel, akit a világon a legjobban szeretünk, de most mégis egy olyan haraggal vegyült tehetetlenség önt el, hogy szemem fényét jól...– gondoltam magamban, de nem volt idő gondolkodni, segítségül hívtam az ösztönömet: Veronikát egy pillanat alatt a hónom alá kaptam, mint egy hegedűtokot, ő még mindig kapálózott, és nem értette. Olyan lendülettel indultam el, hogy hozzám képest egy megvadult bika csak kezdő cserkész :), egy szót sem szóltam, hónom alatt a gyerek, kezemben a kismotor, hátamon az egész gyerekszoba, amit a játszóra kell vinni, és mentem egy hangos szó nélkül, s a tömeg ketté vált...

A sarkon befordulva Veronika már nevetett,  mert irtó jó móka lett ez neki, mert így sokkal élvezetesebb a hazajutás.

Én nem nevettem, szégyelltem magam, amiket gondoltam és nem tudtam kezelni a helyzetet, illetve csak így, s kicsit azt éreztem, csődöt mondtam. Az esetnek nincs tanulsága, de már kétszer bevált a fogd és vidd módszer,  azzal a különbséggel, hogy én is nevetek, és már nem szégyellem, amiket gondoltam, mert az is én vagyok,  hisz a lányom is tud édes szörnyeteg lenni... :-D