Hihetetlen a lányom, hogy 19 hónaposan mennyi esze van, pontosan tudja kinél mit lehet. Sajnos az esti alvások kaotikusak lettek, soha nem szokott engem hívni, de mikor már mindent bevetett, hogy kivegyék az ágyból, és semmi nem használ, jön az utolsó döfés :egy tiszta keserves: ANJA. Akkor már én sem bírom tovább... és ő ezt pontosan tudja. Ott áll az ágyban, mint egy árva gyerek (taknya-nyála egyben), és meglát, sikít, nevet, mehet a játék. Na, akkor legyél szigorú, hiszen szétrobbanok belül a nevetéstől, mert óriási színésznő, próbálok semleges hangon szólni, és kipréselek magamból egy „Most már alvás, kisasszony!” mondatot. Megzabálom...

Elindult a nevelés, és én néha nem tudom mit tegyek. Persze az ösztönömre, mint mindig, most is hallgatok. Ha nevetek, az a baj, ha túl szigorú vagyok, az a baj... Látom, hogy hol lehet elrontani, hiszen rengetek példa van előttem. Szeretném meghagyni a szabadságát, de hol a határ, hiszen minden gyerek más és más...

Szelíden, de határozottan nevelni, igen ez lenne a helyes, de nem mindig van türelmünk ehhez. Hiszen a szülő is ember, nekem is lehet rosszabb napom, én is lehetek fáradt. Mi van, ha rosszul szólok, vagy egy kicsit erélyesebben? Netán lesz olyan, hogy a kezére csapok...örök fájdalmat okozok neki???

Emlékszem, volt, hogy nálunk is előkerült a fakanál, és szó szerint kinevettük a tesómmal anyát, de mikor lelkileg hatott rám, mert például nem fogadtam szót, és Ő nem adott puszit, az jobban fájt mindennél.

Ezeken gondolkodom mostanában, és arra jutottam, hogy ha felbosszant, elszámolok magamban, mielőtt robbannék, és aztán elmondom neki határozottan, hogy mit szabad és mit nem. Kicsit türelemjáték, de nekem is jó gyakorlat, hogy ne az egóm diktáljon.

Eddig is tudtam, már 2 napos korában is, hogy mindent ért, csak mi hisszük azt, hogy nem. Ezért nem szeretem, ha gügyögnek a gyerekhez azért, mert ő még nem tudja kifejezni magát. Ezt a nyelvet hallja fogantatása pillanatától, miért ne értené...

Az már egy másik probléma, hogy szelektív a hallása:)